Gondoltam, nyolcvanöt éves koromban ajánlatos rendbe tenni, amit ’56 után, olaszországi éveimben, a magányban írtam. Nem tudtam senkivel magyarul beszélni, könyveim is alig voltak, így a saját emlékeimre és a kultúrámra kellett támaszkodnom. Magányos párbeszédek, steril elképzelések születtek. Érnek-e valamit, csak az olvasók (ha lesznek) tudják eldönteni. Rövid versek, általában szomorúak, mesélnek érzelmeimről, vágyaimról, a rosszul végződött szerelmeimről, a kitalált-elképzelt eszményi teremtésekről. A legtöbb saját magamról, magamnak. Évek folytán, hasonló szerzemények eredtek olaszul, a csodálatos második „anyanyelvemen”. Mindkettőt szeretem, imádom, mint a legszebbek és legkifejezőbbek a világon. Ma is használom őket felváltva, amint azt a körülmények befolyásolják; egy nap magyar vagyok, holnapután rám jön az olasz versmánia, avagy vissza egy költőverseny befolyására. Barátokról is írtam és sok más butaságról. kevertnyelvű bolondságokról. Megérte a fáradságot, talán a végén valaki elolvassa, és még mond is egy szót rá. Ez évben a balatonfüredi Quasimodo költõversenyen elismerést kaptam Az Így ismertem meg Quasimodót versemmel.